Igaz magyarnak neveltem, hogy szeresse hazáját és az őseit. Azt is megértette, hogy senki egészsége és élete ellen nem szabad tenni.
Huszonöt évvel ezelőtt 25 éves volt, amikor azon a napon, 1992. november 8-án belesétált egy olyan helyzetbe, aminek a beavatottakon kívül nem lehetett tanúja.
De sajnos ő éppen ott volt, és ezt nem bocsátották meg neki. Hátulról, több lövéssel kivégezték.
Székesfehérvár határában történt ez 25 éve, és a „vadászgyilkosság” híre bejárta az országot.
Nagy erőkkel keresték a tetteseket. A rendőrségtől folyamatosan kaptam a tájékoztatást a nyomozás állásáról, és a nehézségekről is. Májusban két szabadult fegyencet fogtak el, akik bevallották ezt a gyilkosságot is. Akkor még hittem a rendőrségnek, bár sok részlet valahogy nem illett bele a történetbe!
A Győr-Moson–Sopron Megyei Bíróság 1995. januárban, majd később a Legfelsőbb Bíróság 1996. januárban a két gyilkost életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte. A szabadulásuk időpontját 20 évben határozták meg. Az ítélethirdetés után kérdésemre dr. Berkes György, a tanács elnöke azt mondta, elég a 20 év. Ma már tudom, hogy NEM.
Ebben a gyötrelmes történetben csak az a legkegyetlenebb tény volt valós, hogy a fiamat meggyilkolták, de azon túl semmi sem úgy és nem azért történt, mint amit akkor mondtak és írtak. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy valamit eltitkolnak, ezért saját magam kezdtem feltárni az eset hátterét, amit azóta is rendületlenül kutatok.
Minden ott kezdődik, hogy az 1990-ben kivonuló megszállók után itt maradtak a kollaboránsok. Ezért a pártállami bűnök miatti büntetéstől félve eltörölték a halálbüntetést – nem csak a politikai bűnökre, hanem a köztörvényesekre is. Később aztán felszámolták a fegyveres testületeket is.
Közben a felbomlott Jugoszlávia két tagállama, Szerbia és Horvátország már acsarkodtak egymásra, és a háborúhoz csak a fegyver hiányzott. Kapóra jött ez itthon, hogy értékesítsék a hazai „felesleges” fegyverarzenált – töltényestül, mindenestül, a szállítójárművekkel együtt, amit csak át kellett csempészni a határon.
„Piti, néhány milliárdos üzlet volt” – mondta később az akkori külügyminiszter.
Viszont a szállítás előtt minősítő próbalövéseket végeztek Székesfehérvár határában, és ebbe sétált bele a fiam! Mivel ez a becstelen üzlet a nemzetközi konfliktusok elkerülése miatt nem derülhetett ki, így szemtanúja sem lehetett ennek a dolognak, ezért lemészárolták az arra járó fiamat…
Ez huszonöt éve történt.
Később az egyik elfogott gyilkos a bekamerázott cellájában „öngyilkos” lett úgy, hogy nem vették észre az őrök! Két 10 centis vágással vágta át ‘saját maga!’ a nyaki ütőerét. Állítólag készült a halálra, mert 3 búcsúlevelet is hátrahagyott, amiből kettőt a rendőrség államtitokká nyilvánított! Vajon miért? A harmadik levélben a gyilkos a hátramaradt teste felől rendelkezett.
Hónapokig törhették a fejüket a valódi bűnözők, hogy milyen mesét adjanak elő a nyilvánosság számára. A nyomozók végül megoldották a problémát, és kreáltak egy olyan történetet, hogy az elítéltek egy pénzszállító kirablására készültek, és ehhez volt szükségük a lőgyakorlatra Székesfehérvár határában.
De ez nem igaz!
Nem hiszem el a gyilkosság indítékának ezt a magyarázatát, és nem hiszem el a fegyintézetben történt öngyilkosság valódiságát sem. Kételyeimet megerősítette egy levél, ami sok korábbi részletet tisztázott számomra.
A levél írója sajnos nem fedi fel a kilétét, mert ő is tudja, hogy a fiam nem azért és nem úgy halt meg, ahogy ezt akkoriban mondták. Ez a lelkiismeretével viaskodó titokzatos ember is tagja volt annak a csoportnak, akik kitalálták ezt a több sebből is vérző fedőtörténetet, és elsimították az ügyet. Sajnos annyira ő sem bátor, hogy nyilvánosan beszéljen és segítsen nekem, pedig nem hivatkoznék rá és nem adnám ki őt senkinek.
Addig nem halhatok meg, amíg nem tudom a teljes igazságot, és amíg nem látom a titkosított leveleket, az öngyilkosság kapcsán íródott orvosi szakvéleményt, és a tanúvallomások jegyzőkönyvét. Úgy gondolom jogom van hozzá!
Hiába írtam a kormányfőnek, a levelemet továbbküldte a belügyminiszternek, aki csak belenyugvást ajánlott és arról tájékoztatott, hogy a titkosított leveleket megküldték a címzetteknek. Azt írta, hogy nincs semmi a levelekben. De ha ez tényleg így van. akkor miért titkosították? Miért nem ismerhetem meg azoknak a tartalmát? Azt kell gondoljam, hogy a belügyminiszter is csak takargat valamit…
Nem akarok a szomszéd országokkal és népekkel haragos állapotot, de sajnos nem véletlen, hogy sokat szenvedtek és szenvednek a határon kívül rekedt magyarok. Az akkori fegyvercsempészet nem Magyarország érdeke volt, hanem egy bűnöző csoport anyagi érdekét szolgálta. és 25 év után végre ki kellene derülni az igazságnak!
A jelenlegi országvezetők tudják, tudhatják az igazságot, ezért a bűnösök közt – a bűnözők közt – cinkossá válnak a néma hallgatásukkal ők is!
Nem tudok és nem is akarok belenyugodni a titkosításokba. A fiam emlékének tartozom annyival, hogy amíg élek követelem az igazság nyilvánosságra hozását.
Ebben senki, még a belügyminiszter sem tud megállítani, csak ha lelőnek engem is hátulról, mint a Fiamat…